Húsz éves voltam, amikor 2005-ben életemben először ezzel a megoldással találkoztam egy négycsillagos balatonfüredi szállodában. Akkoriban igencsak dagadt voltam már, de a műfajban zöldfülű. Eleve a Balatont is akkor láttam életemben először, szállodában sem jártam még soha, és el sem tudtam képzelni, hogy fogok este elaludni egy kétágyas szobában egy vadidegen ember társaságában. De nem ez aggasztott a legjobban, hanem a kaja. Hogy adnak majd itt annyi kaját, amennyi elég lesz? Milyen gyakran lehet majd enni, és mikor lesz a vacsora? Életem talán legfontosabb kérdései voltak ezek akkoriban.
Aztán eljött az ebédidő, mint a sáskák, úgy leptük el a hotel éttermét. Emlékszem, először leültem egy székre, és vártam, hátha valaki hozza a húslevest, aztán megláttam, hogy a társaság jelentős része egymást már-már eltaposva egy nagy gőzölgő sziget felé tart. Tányérok csörrentek, aztán kisvártatva meg is jelentek az első nyertesek roskadásig pakolt tányérokkal. Megtetszett a dolog. Beálltam a sorba, és amíg várakoztam, magamba szívtam a tudást. Akkora tányérokat láttam, amekkorákat még sosem. Százasával sorakoztak a rántott szeletek, mellette annyi sült krumpli, amennyit én még életemben nem láttam. Kicsit arrébb pörköltszerű dolog nokedlivel, sült csülök, vadas marha, sült csirkecombok, hal, krumplipüré, rizs. A leveseket kicsit később szúrtam ki, de nagyon nem is érdekeltek, én ENNI akartam. Maradtam a rántott szelet-sült krumpli kombónál. Vágytam egy kis rizsre is, de pofátlanságnak tartottam volna, ha abból is szedek, meg nem is igazán tudtam, hogy mennyit szabad enni. Az asztalhoz visszatérve fedeztem fel, hogy vannak nálam sokkal gyakorlottabb svédasztalozók is. Az egyikük szedett rizst is, csapott a tányérra egy kis vadast, és még egy kis ubisalinak is talált helyet a tányéron. Ő lett az én mesterem. Tőle tudtam meg, hogy amíg az étteremben vagyok, annyit ehetek, amennyit akarok. Többször is fordulhatok, mert az egy ilyen helyen nem ciki, és ne aggódjak, ha valami elfogy, mert pár percen belül úgyis HOZNAK MÉG belőle. Féktelenül zabáltam. A vacsoránál pedig megismételtem. Aztán másnap a reggelinél és az ebédnél is.
Pár évvel később – gyakorlott svédasztalosként – már én támogattam a bátortalanabbakat. Így kevésbé éreztem magam kellemetlenül a harmadik-negyedik körök, vagy a négy embernyi desszert miatt. A mennyiségre hajtottam. Úgy ettem, mintha nem lenne másnap. Csodálattal néztem azokat, akik a pörkölt mellé ugyanarra a tányérra a somlói galuskát is fel tudták varázsolni. Egy helyre megy, nem igaz?
Nem, nem igaz. Ahogy teltek az évek, ahogy fogytak a kilóim, úgy kezdtem meglátni azt, hogy a svédasztalt a bennem lakó éhes gyermek szereti. A nélkülöző, a csóró, a kiszolgáltatott éhes gyerek. Neki ugyanis tényleg a mennyországot jelenti, ha nyakig merülhet a vörösboros marhában, és aztán a fagyit is magának adagolhatja. Persze ő is én vagyok. Őt is nekem kell kordában tartanom. Emlékszem a pillanatra, amikor először megkérdőjeleztem annak a helyességét, amit ilyenkor csináltat velem, amit ilyenkor csinálok. Aztán emlékszem arra is, amikor szabályokat állítottam fel magamnak, amelyeket azóta is követek:
- A legfontosabb a cél tisztázása: a svédasztal arra való, hogy több dolgot megkóstolhassak, kipróbálhassak.
- A lelkiismeretem minden hangját komolyan veszem, maximum háromféle ételből szedek külön-külön tányérra, hogy tisztában legyek azzal, mennyit is eszek.
- A lényeg a mennyiség: pont a harmada annak, amennyit szíved szerint kiszednél. Pontosan tudod, mennyire gondolok. Ha becsapod magad, az a te dolgod.
- Ha előre kiporciózott kaját veszek el (például bizonyos desszertek, rántott cuccok), annak a felét visszaküldöm.
A svédasztalt azért találták ki, hogy a túlfogyasztó társadalom mérhetetlen bőségigényét kielégítsék. Hogy magukhoz édesgessenek. Hogy azt tekintsd „jó helynek”, ahol órákig zabálhatsz. Hiszen egy elhízott társadalomban a jóllakott ember az elégedett ember. Azt döntsd el, hogy te meddig hagyod még azt, hogy a hasadnál fogva vezessenek, és hizlaljanak!
Na ugye.
