Az utolsó 1,6 kg van hátra. Egyelőre legalábbis mindenképpen.
De miért is fontos ez az 1,6 kiló?
A 204 kilós testem – hogy úgy mondjam – kiterjedése jelentősen nagyobb volt a mostaninál. Az a rengeteg háj csak úgy férhetett el, hogy az évek során megnövelte maga körül a bőrt. Mindenhol, ahol megjelent nagyobb mennyiségű zsír, ott kinyúlt a bőröm is. A fogyásom újabb "problémát" szedett elő a kalapból. A megnyúlt bőr – ezt a plasztikai sebésztől hallottam, aki vizsgált – fiatalabb korban gyakran visszahúzódik. Az enyémhez hasonló állapotot a gyors fogyás, a 30-35 év fölötti életkor, vagy az idejekorán rugalmasságát vesztett bőr okozhat.
Jelentős fokú túltengéses bőrrendellenességnek hívják. A bőröm lóg, mint egy üres tejes zacskó. A mellbimbóm kb 10 centivel lentebb van, mint a természetes helye, és csüggedten bámulja a talajt. A néhai pocakom helyén terpeszkedő felesleges bőrrel legyezni tudnám magam, ha nem fájna annyira, ahogy mozog. A combomon remeg a bőr minden lépésnél, és ez nem oldódott meg pár ezer kilométer bringázással sem. A karom pedig integetés után még 5 percig kileng. Olyan, mintha mindenem két emelettel lentebb lenne, mint eredetileg kellene neki.
Közben meg az a fura, hogy szeretem ezt a bőrt. Nem, látni nem, mutogatni sem, de tudni, hogy van, azt igen. Mert minden reggel, és minden este emlékeztet arra, amit elértem.
Néha eljátszadozom azzal fürdés előtt, hogy a tükör előtt állva úgy húzom az egyik oldalra az összes felesleges bőrömet, hogy a másik oldalon pár pillanatig úgy látszik, mintha az egész már ott sem lenne. Persze nem tudom sokáig tartani, mert egyrészt nehéz, másrészt eléggé fáj is, de az a néhány pillanat konkrétan erőt szokott adni. Olyankor el tudom képzelni, hogy túlvagyok azon a négy műtéten, ami rám vár. Hogy a karjaim, a combjaim, a hasam és a mellkasom is visszakapott valami hasonló formát, mint amilyenben lehetne ma, ha nem hízok el anno.
Négy igen komoly műtét, és minden alkalommal hosszú felépülés vár rám. Rengeteg fájdalom ígéretével, mindenféle bőrleszorítóval biztatnak az orvosok. Tudod, azt hiszem, csak néhány dolgot vártam még az életemben annyira, mint azt, hogy elkezdődjön a folyamat.
Félek? Neeeem, rettegek.
Egyetlen orrmandula-műtétem volt egész életemben, amire nem is igazán emlékszem. Kórházban is csak látogatóban voltam az elmúlt 37 évben. Ráadásul meztelenre kell vetkőznöm mások előtt, ami nekem felér egy rémálommal. Rettegek a magatehetetlenségtől, és igen, attól is, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy kellene neki.
Mindettől függetlenül ezerszer inkább ez, mint 2-300 kilósan leélni egy életet.
Amikor túlesek a négy műtéten, és teljesen felépülve először állok majd tükör elé, újra be kell majd mutatkoznom magamnak. Újra fel kell majd építenem a képet bennem, magamról. Ez a pillanat méltó lezárása lesz egy majd’ tíz éves folyamatnak. Lehet, hogy nem lesz katartikus és világraszóló, de ha elképzelem, szinte érzem, amit akkor tűélesen fogok majd. A határtalan büszkeséget.
#kifogYás
A szerzőről:
Bock Márton 37 éves, két gyermek édesapja. Gyerekkora óta küzd a súlyával. 7 évvel ezelőtt, 204 kilósan döntött úgy, hogy egyszer és mindenkorra leszámol kövérségével. Ma 96 kiló, és ezt az eredményt csodaszerek és egyéb beavatkozások nélkül, pusztán az akaraterejére támaszkodva érte el. Hisz abban, hogy a túlsúlyból van kiút, és azon dolgozik, hogy ezt minél több sorstársának megmutathassa. A kifogYás program megalkotója, amelyben mentorként több túlsúlyos sorstársát támogatta eredményesen abban, hogy megváltoztassák saját sorsukat.
