Kaját nem dobunk ki.
Elég mélyen rögzült Anyám intelme. Hű társa volt az „Etiópiában meg éheznek”, amit annak ellenére használtunk, hogy igazából gőzünk sem volt arról, hol is van az az Etiópia.
Kaját nem dobunk ki. Így eshet meg az is, hogy amikor a fiad/lányod végzett a vacsorával, és a tányéron marad egy darabka a szendvicséből, azt te bekapod. Csak egy falat, de nem végezheti a kukában, mert az pocséklás. Az alapmondás igazából érthető. A kaja drága dolog, és sokan nem engedhetjük meg maguknak azt, hogy pocsékoljunk. Ha meg is engedhetnénk, az nyilván nem lenne tisztességes azokkal szemben, akik konkrétan tényleg éheznek. Úgyhogy megesszük, mert az sokkal jobb megoldás.
De tényleg? Tényleg jobb megoldás a szükségleteinket meghaladó mértékben enni csak azért, hogy megfeleljünk anyáink intelmének? Mi az előnye? Örömet okozunk ezzel bárkinek? Könnyebb ettől annak, aki tényleg éhes valahol az utcán? Fellélegzik, hogy ugyan ő nem tudott enni, de te nem dobtad ki a csülkös pacalt, hanem megetted? Jobb a lelkének? Ugyan már…
Mivel a fenti mondatot nem csak az én Anyám mondta el milliószor, hanem valószínűleg mindannyiunké, megkockáztatom, hogy elég sokan meg is fogadják. A kajafüggő számára a maradékos hűtő olyan, mint egy kincsesbánya. Így eshet meg az, hogy az esti portyázás során találsz benne a tegnapi (istenien összeért) paprikás krumpliból, a gyereked által félig megcsócsált rántott csirkéből, a maradék majonézes kukoricasalátából, az Anyádtól a hétvégi szülinapi ünneplésből elhozott tortából. És ott van az agyadban, piszkálja a fantáziádat, egy gyengébb pillanatban pedig arra jársz, és máris nyakig vagy a mennyei mannában, és csak habzsolsz és habzsolsz amíg minden el nem fogy/tele nem zabálod magad. Az utolsó pillanatban megmentesz minden maradékot, még akkor is, ha nem vagy éhes, mert a kaját kidobni ördögtől való bűn.
Kaját nem dobunk ki. Egy kajafüggő szájából ez sokszor magyarázat, kifogás, önigazolás. Hát tudod, mit? Ha már elkövettük azt a hibát, hogy túlvásároltuk magunkat, hogy megint azzal akartuk lenyűgözni és szeretni a családunkat, hogy 20 embernyi kaját főztünk, és bezsebeltük az elismerő pillantásokat, annak bizony a következményeit is vállalnunk kell. Ha Anyánk csinálta ezt, mi pedig elhoztuk a kaját, mert nehogy megbántsuk, dettó. Ugyanis az elég valószínű, hogy másnap-harmadnap nem fogjuk a maradékot enni, mert ezt viszont nem tanultuk meg anyánktól. Főzünk valami mást, mert mást kívánunk, a maradékra pedig csak úgy mellékesen rájárunk. Ez az igazság. Kísért a rohadék, mert tudjuk, hogy ott van, hogy finom, hogy elérhető. Kidobni nem lehet. Jajj, hát nincs más választásunk, mint megenni.
Mégis, mi lenne, ha lenne? Mit lehet tenni? Én mit szoktam tenni?
- Becsomagolom, és beteszem egy ’Enni adok’ ételdobozba – re-formalo.com – mert mindig találsz helyet a felesleges kajának. Hidd el, sokan örülnek annak, amit nem eszel meg.
- A piros lámpánál álló hajléktalannak adom – ők is örülnek. Ott helyben neki szoktak állni enni. Tök jó látni.
- Kidobom. Ki én. Inkább ez, mint hogy megegyem. Ha megeszem, akkor a WC-n húzom le. Csak előtte jól leadja bennem a mindenét. Ráadásul úgy dobom ki, olyan hirtelen, hogy ne legyen lehetőségem beleenni. Mert akkor bukta az egész. Rádobok bármit, ami gusztustalan. Kávézaccot, rohadó paprikát. Nem bízom a véletlenre.
Mondd meg nekem, miért jobb megenni, mint kidobni? Mi a lényegi különbség a kidobás, és a valódi szükség nélküli megevés között? Táplál? Nem. Szükséges? Nem. Belehal valaki, ha kidobod? Nem. Pofán vágja az eddig befektetett munkádat, ha megeszed? Igen.
Akkor?
