Húsz éves voltam, amikor 2005-ben életemben először ezzel a megoldással találkoztam egy négycsillagos balatonfüredi szállodában. Akkoriban igencsak dagadt voltam már, de a műfajban zöldfülű. Eleve a Balatont is akkor láttam életemben először, szállodában sem jártam még soha, és el sem tudtam képzelni, hogy fogok este elaludni egy kétágyas szobában egy vadidegen ember társaságában. De nem ez aggasztott a legjobban, hanem a kaja. Hogy adnak majd itt annyi kaját, amennyi elég lesz? Milyen gyakran lehet majd enni, és mikor lesz a vacsora? Életem talán legfontosabb kérdései voltak ezek akkoriban.

Aztán eljött az ebédidő, mint a sáskák, úgy leptük el a hotel éttermét. Emlékszem, először leültem egy székre, és vártam, hátha valaki hozza a húslevest, aztán megláttam, hogy a társaság jelentős része egymást már-már eltaposva egy nagy gőzölgő sziget felé tart. Tányérok csörrentek, aztán kisvártatva meg is jelentek az első nyertesek roskadásig pakolt tányérokkal. Megtetszett a dolog. Beálltam a sorba, és amíg várakoztam, magamba szívtam a tudást. Akkora tányérokat láttam, amekkorákat még sosem. Százasával sorakoztak a rántott szeletek, mellette annyi sült krumpli, amennyit én még életemben nem láttam. Kicsit arrébb pörköltszerű dolog nokedlivel, sült csülök, vadas marha, sült csirkecombok, hal, krumplipüré, rizs. A leveseket kicsit később szúrtam ki, de nagyon nem is érdekeltek, én ENNI akartam. Maradtam a rántott szelet-sült krumpli kombónál. Vágytam egy kis rizsre is, de pofátlanságnak tartottam volna, ha abból is szedek, meg nem is igazán tudtam, hogy mennyit szabad enni. Az asztalhoz visszatérve fedeztem fel, hogy vannak nálam sokkal gyakorlottabb svédasztalozók is. Az egyikük szedett rizst is, csapott a tányérra egy kis vadast, és még egy kis ubisalinak is talált helyet a tányéron. Ő lett az én mesterem. Tőle tudtam meg, hogy amíg az étteremben vagyok, annyit ehetek, amennyit akarok. Többször is fordulhatok, mert az egy ilyen helyen nem ciki, és ne aggódjak, ha valami elfogy, mert pár percen belül úgyis HOZNAK MÉG belőle. Féktelenül zabáltam. A vacsoránál pedig megismételtem. Aztán másnap a reggelinél és az ebédnél is.

Pár évvel később – gyakorlott svédasztalosként – már én támogattam a bátortalanabbakat. Így kevésbé éreztem magam kellemetlenül a harmadik-negyedik körök, vagy a négy embernyi desszert miatt. A mennyiségre hajtottam. Úgy ettem, mintha nem lenne másnap. Csodálattal néztem azokat, akik a pörkölt mellé ugyanarra a tányérra a somlói galuskát is fel tudták varázsolni. Egy helyre megy, nem igaz?

Nem, nem igaz. Ahogy teltek az évek, ahogy fogytak a kilóim, úgy kezdtem meglátni azt, hogy a svédasztalt a bennem lakó éhes gyermek szereti. A nélkülöző, a csóró, a kiszolgáltatott éhes gyerek. Neki ugyanis tényleg a mennyországot jelenti, ha nyakig merülhet a vörösboros marhában, és aztán a fagyit is magának adagolhatja. Persze ő is én vagyok. Őt is nekem kell kordában tartanom. Emlékszem a pillanatra, amikor először megkérdőjeleztem annak a helyességét, amit ilyenkor csináltat velem, amit ilyenkor csinálok. Aztán emlékszem arra is, amikor szabályokat állítottam fel magamnak, amelyeket azóta is követek:

1. A legfontosabb a cél tisztázása: a svédasztal arra való, hogy több dolgot megkóstolhassak, kipróbálhassak.
2. A lelkiismeretem minden hangját komolyan veszem, maximum háromféle ételből szedek külön-külön tányérra, hogy tisztában legyek azzal, mennyit is eszek.
3. A lényeg a mennyiség: pont a harmada annak, amennyit szíved szerint kiszednél. Pontosan tudod, mennyire gondolok. Ha becsapod magad, az a te dolgod.
4. Ha előre kiporciózott kaját veszek el (például bizonyos desszertek, rántott cuccok), annak a felét visszaküldöm.

A svédasztalt azért találták ki, hogy a túlfogyasztó társadalom mérhetetlen bőségigényét kielégítsék. Hogy magukhoz édesgessenek. Hogy azt tekintsd „jó helynek”, ahol órákig zabálhatsz. Hiszen egy elhízott társadalomban a jóllakott ember az elégedett ember. Azt döntsd el, hogy te meddig hagyod még azt, hogy a hasadnál fogva vezessenek, és hizlaljanak!

Na ugye.

Kaját nem dobunk ki.

Elég mélyen rögzült Anyám intelme. Hű társa volt az „Etiópiában meg éheznek”, amit annak ellenére használtunk, hogy igazából gőzünk sem volt arról, hol is van az az Etiópia.

Kaját nem dobunk ki. Így eshet meg az is, hogy amikor a fiad/lányod végzett a vacsorával, és a tányéron marad egy darabka a szendvicséből, azt te bekapod. Csak egy falat, de nem végezheti a kukában, mert az pocséklás. Az alapmondás igazából érthető. A kaja drága dolog, és sokan nem engedhetjük meg maguknak azt, hogy pocsékoljunk. Ha meg is engedhetnénk, az nyilván nem lenne tisztességes azokkal szemben, akik konkrétan tényleg éheznek. Úgyhogy megesszük, mert az sokkal jobb megoldás.

De tényleg? Tényleg jobb megoldás a szükségleteinket meghaladó mértékben enni csak azért, hogy megfeleljünk anyáink intelmének? Mi az előnye? Örömet okozunk ezzel bárkinek? Könnyebb ettől annak, aki tényleg éhes valahol az utcán? Fellélegzik, hogy ugyan ő nem tudott enni, de te nem dobtad ki a csülkös pacalt, hanem megetted? Jobb a lelkének? Ugyan már…

Mivel a fenti mondatot nem csak az én Anyám mondta el milliószor, hanem valószínűleg mindannyiunké, megkockáztatom, hogy elég sokan meg is fogadják. A kajafüggő számára a maradékos hűtő olyan, mint egy kincsesbánya. Így eshet meg az, hogy az esti portyázás során találsz benne a tegnapi (istenien összeért) paprikás krumpliból, a gyereked által félig megcsócsált rántott csirkéből, a maradék majonézes kukoricasalátából, az Anyádtól a hétvégi szülinapi ünneplésből elhozott tortából. És ott van az agyadban, piszkálja a fantáziádat, egy gyengébb pillanatban pedig arra jársz, és máris nyakig vagy a mennyei mannában, és csak habzsolsz és habzsolsz amíg minden el nem fogy/tele nem zabálod magad. Az utolsó pillanatban megmentesz minden maradékot, még akkor is, ha nem vagy éhes, mert a kaját kidobni ördögtől való bűn.

Kaját nem dobunk ki. Egy kajafüggő szájából ez sokszor magyarázat, kifogás, önigazolás. Hát tudod, mit? Ha már elkövettük azt a hibát, hogy túlvásároltuk magunkat, hogy megint azzal akartuk lenyűgözni és szeretni a családunkat, hogy 20 embernyi kaját főztünk, és bezsebeltük az elismerő pillantásokat, annak bizony a következményeit is vállalnunk kell. Ha Anyánk csinálta ezt, mi pedig elhoztuk a kaját, mert nehogy megbántsuk, dettó. Ugyanis az elég valószínű, hogy másnap-harmadnap nem fogjuk a maradékot enni, mert ezt viszont nem tanultuk meg anyánktól. Főzünk valami mást, mert mást kívánunk, a maradékra pedig csak úgy mellékesen rájárunk. Ez az igazság. Kísért a rohadék, mert tudjuk, hogy ott van, hogy finom, hogy elérhető. Kidobni nem lehet. Jajj, hát nincs más választásunk, mint megenni.

Mégis, mi lenne, ha lenne? Mit lehet tenni? Én mit szoktam tenni?

1. Becsomagolom, és beteszem egy ’Enni adok’ ételdobozba – re-formalo.com – mert mindig találsz helyet a felesleges kajának. Hidd el, sokan örülnek annak, amit nem eszel meg.
2. A piros lámpánál álló hajléktalannak adom – ők is örülnek. Ott helyben neki szoktak állni enni. Tök jó látni.
3. Kidobom. Ki én. Inkább ez, mint hogy megegyem. Ha megeszem, akkor a WC-n húzom le. Csak előtte jól leadja bennem a mindenét. Ráadásul úgy dobom ki, olyan hirtelen, hogy ne legyen lehetőségem beleenni. Mert akkor bukta az egész. Rádobok bármit, ami gusztustalan. Kávézaccot, rohadó paprikát. Nem bízom a véletlenre.

Mondd meg nekem, miért jobb megenni, mint kidobni? Mi a lényegi különbség a kidobás, és a valódi szükség nélküli megevés között? Táplál? Nem. Szükséges? Nem. Belehal valaki, ha kidobod? Nem. Pofán vágja az eddig befektetett munkádat, ha megeszed? Igen.

Akkor?

Lidl, Budapest XIV. Mogyoródi út, 2022.08.01. 21:13

Alig páran lézengenek már a boltban. Szokásom szerint konkrét listával érkezem, hogy a következő napokra mindent megvegyek, amire szükségünk lehet. Körbemegyek a boltban, céltudatosan, következetesen pakolom be, amit elterveztem, és semmi mást. Éppen az árakon sopánkodok magamban, amikor egy családon akad meg a szemem. Két kövér szülő csoszog a kassza felé, mellettük baktat szerelmük gyümölcse. Fiú, ránézésre 8-9 éves. Anyuka majszolja a sajtos pogácsát, tömi, mintha nem lenne holnap, mintha tényleg éhes lenne. Mellette apus már csak a jégkrém csomagolását szorongatja, a hasa alja ki-kivillan a póló alól. Ott gurul mellettük a gyermek is csokis szájjal, kiflicsücsökkel a kezében. Zihál, izzad, és vonszolja a testét. Láthatóan küzd minden egyes lépésével.

„Lehet, hogy beteg”… szalad át az agyamon. Hiszen vannak olyan betegségek, gyógyszerek, amelyek annyira megzavarják a hormonháztartást, hogy az elhízás szinte elkerülhetetlenné válik. Aztán megnézem újra a nyomokat, a pogácsát, a jégkrémet, a csokis maszatot, akiflicsücsköt. Nem, nem beteg. Csak beilleszkedett.

De egy gyerek? Egy gyerek azt csinálja, amit a szüleitől lát, amit a szülei hagynak neki, amit a szülei mondanak neki. Mintákat másol, kéréseket, utasításokat teljesít. Alá-fölérendeltségi viszonyban van a szüleivel, ergo a felelőssége is jelentősen korlátozott. Nem úgy a szüleié. Egy pillanatig át is fut az agyamon, hogy megszólítom őket, és beavatom őket a gondolataimba. Aztán nem vagyok elég bátor, továbbmegyek, de egész este azon gondolkodom, hogy mennyire nincs ez így jól. Hogy mennyire eszméletlenül kicsesznek a saját gyerekükkel minden egyes nap. Azzal, akit valószínűleg mindketten a legjobban szeretnek ezen a világon. Az ő élete pedig ezekre az alapokra épül majd fel.

Ugorjunk egy kicsit vissza az időben! Abony, 1997.

Elhízott gyerek – kaptam a homlokomra a bélyeget 12 évesen. Az oldalamon bugyogott a hájam, a melleim nőttek (ez zavart a legjobban), és emlékszem, folyamatosan a pólómat húzogattam, hogy ne tapadjon rá a testemre. Szerencsére Édesanyám orvoshoz vitt, aki továbbküldött mindenféle vizsgálatra, ahol nem találtak hormonális elváltozást, szóval kezdődhetett életem első diétája. Olyan szenvedős múlt századi fajta.

„Ha Marcika éhes, Marcikának enni kell adni.”

Mindig mosolyogtak ezen a mondatomon. És enni adtak. Második vacsora, langyos cukros-fahéjas tej este, cukros-zsíros kenyér – ezekre emlékszem. Miért csinálták? Valószínűleg ezzel kárpótoltak a hangos, többször vérre menő veszekedésekért, a szegénységünk okozta szégyenemért. Így szerettek. Így tudtak szeretni, mert a békés, harmonikus családi háttér lehetetlennek tűnt. Én pedig élveztem, hogy ehetek, és tudtam, hogy ha kérek, kapok is enni. Hát kértem. Elfogadtam a szeretetet.

A gyerekkori elhízás ma már nem ritka, nem meglepő, bármilyen szomorú is ez. Az elhízott szülők az esetek többségében elhízott gyermekeket, a későbbi elhízott szülőket nevelik. Szokások, modellek, hiányok vezérlik őket, és számukra semmi különös nincs abban, ha a gyerekük „kicsit vaskosabb” az átlagnál. Elfogadható, hogy ezért csúfolják, amitől pedig szorong, és még többet eszik majd. Megtanulja, hogy a kaja jó, a kaja menekülés, a kaja örömforrás, a kaja elkergeti a szomorúságot és a feszültséget. Aztán felnőttként talán majd ő lesz az, aki úgy dönt, hogy nem örökíti tovább ezt az elcseszett szokásrendszert, és megtöri az örökséget. 

Felnőttként, szülőként ez a mi felelősségünk. Észrevenni, szólni, beavatkozni, segítséget kérni. Legelőször is a saját szokásainkon változtatni, hogy az örökségünk is megváltozhasson.

#kifogYás

 A napokban röppent fel a hír: a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) vizsgálatot indított a Kasza Tibi nevével és eredményeivel fémjelzett Challenge étrendkiegészítő készítményeket forgalmazó vállalkozás ellen. A vizsgálatot azért indították, mert a cég vélhetően megtévesztő állításokkal, mi több, ÍGÉRETEKKEL adja el a termékeit.

Az elhízott ember lelkivilága külön könyvet érdemel, többen meg is írták a magukét korábban. A túlsúly megviseli a testet, ez egyértelmű, emellett olyan teherrel támad a lélekre, ami sok esetben egyszerűen összenyomja. A teljesség igénye nélkül összeszedtem néhányat az uralkodó érzésekből, gondolatokból:

• Szégyen
• Önostorozás
  • „Hülye vagyok”
  • „Lúzer vagyok”
  • „Kevesebbet érek másoknál”
  • „Rossz vagyok”
  • „Semmirekellő vagyok”
  • „Gyenge vagyok”
• Elkeseredettség
• Kétségbeesés
• Félelem
• Düh

Marha pozitív készlet, mi? Ha te is érintett vagy, szerintem mindegyikre tudsz példát mondani, és talán ki is tudod egészíteni a felsorolást még néhány ponttal.

Erre a lelkiállapotra érkezik meg hősünk, a zenész, az influenszer, akit milliók követnek, és aki egyszercsak bemondja a megváltó mondatot: ő bizony 15 kilót fogyott két hónap alatt. De ha már így, akkor piacra is dobott egy csodaszercsaládot, amit ő bizonyisten használt, és annyira jó arc, hogy másoknak is lehetőséget ad a csoda megélésére. A sajtó persze felkapja, ömlik a pénz marketingre, az arculat frankó, az arc mögötte frankó. És az üzenet:

Két hónap, 15 kiló szenvedés nélkül.

Ez azért megér pár gondolatot. Nem vagyok táplálkozási szakértő, csak egy egyszerű srác, aki az elmúlt években szénné olvasta magát a témában. Sok különböző, egymásnak ellentmondó állítással, érveléssel, tudományos magyarázattal találkozik az, aki beleássa magát a témába, viszont egy alaptételben nagyjából minden szakértő egyetért: havi 2-4 kiló fogyás egészséges (nagyobb túlsúlynál eleinte előfordulnak nagyobb léptékek). Havi 7,5 meg egyáltalán nem egészséges (és általában nem is tartós).

A napjaim jelentős részét túlsúlyos, elhízott és extrém elhízott emberek társaságában töltöm. Jobb és rosszabb lelkiállapotban vannak mindannyian. Szerinted mit választanának mondjuk 30 kg túlsúly esetén? Négy hónapot szenvedés nélkül, vagy hét és fél, rosszabb esetben tizenöt hónapot akármilyen szintű lemondásokkal, régi szokások elhagyásával, újak bevezetésével? Igen, jól gondolod. És ez tök érthető, hiszen az avatatlan szem számára pont ez jelenti a szenvedést. Szenvedni pedig NEM SZERETÜNK. Pláne, ha a megváltás „…csökkenti a szív és érrendszeri betegségeket, az érelmeszesedést és a daganatos megbetegedéseket”. Mondjuk ezt a fogyás önmagában, és drasztikusan.

Hirtelen, egyik napról a másikra vált Kasza Tibi a túlsúlyosok kebelbarátjává, jótevőjévé. Jöttek is a sikersztorik a hihetetlenül gyors fogyásokról, eredményekről, ment a nagy gratulációhullám magától a sztártól sk. a posztok alá. Közben pedig olyan pénzek vándoroltak a zsebébe, amiket elképzelni sem tudunk (nem is kell, a cég tavalyi árbevétele 788 millió forint volt, ez nyilvánosan elérhető adat, bár ebben a szépségipari termékekből szerzett bevételek is benne vannak). Bejött a buli, na.

De mi történt valójában?

Egy dietetikus szakember összerakott pár mintaétrendet, ami matematikailag alkalmas arra, hogy ha betartod, fogyni fogsz vele. Mellé pedig retek drágán megveheted a port/kapszulát, ami garantáltan támogatja a folyamatot, és gyorsabban fogsz fogyni, mint anyád csokis-meggyes piskótája a vasárnapi ebédlőasztalról. Legalábbis elvileg. Itt jegyzem meg újra: a gyors fogyás gáz.

Jó-jó, de miért vagyok erre kiakadva?

Azért, mert a tizennégy extrém túlsúlyosan eltöltött évem alatt sok hasonlónak dőltem be. Szalonnáztam reggeltől estig, hogy aztán ráküldjem a lötyit, ami garantáltan  megoldja a problémámat (nem oldotta). Ettem a marhajó kakaós csigát vacsorára, mert az „ápdétegyes”, és azt lehet (nem, nem lehetett volna). Megúszósra vettem a figurát, amikor bármennyire is elhittem, hogy megúszással lehet eredményt elérni. Rengeteg pénzt kiadtam ezekre a termékekre, volt, hogy fogytam is tőlük, csak aztán a dupláját híztam vissza.

Hiszen a fogyás, a valódi, tartós fogyás titka a valódi és tartós szokásváltásokban rejlik. Tudom én, hogy a fentihez hasonló módszerek is működnek, csak éppen pont az alapozás marad el, és bizony néha előfordul, hogy az alap nélküli ház egy komolyabb viharban teljesen összeomlik.

A valódi, tartós fogyáshoz az kell, hogy megismerd a kajálással való viszonyodat. Hogy megértsd, melyek azok a szokások, amelyektől hízol. Hogy felfedezd, mi motivál jobban hónapokig, évekig a bezabálás okozta instant kielégülésnél. Hogy elkezdj olyan új szokásokat, amelyek a fogyásodat beindítják, támogatják, és amiket egész életeden keresztül meg tudsz majd tartani, hogy soha többé ne legyen ezzel problémád. Hogy közben egészséges ételeket egyél, és sportolni is elkezdj, mert mindkettő nagyon fontos ahhoz, hogy ne CSAK lefogyj, hanem egészséges is legyél.

Tudod, az a bajom, hogy ezt ő is tudja. A zenész influenszer, a túlsúlyosok legjobb jóbarátja és megmentője. Kérlek, mielőtt a keblére borulsz, gondolkodj! Ehhez nem kell, hogy a GVH végül bármit is megállapítson.

„A versenyfelügyeleti eljárás megindítása nem jelenti annak kimondását, hogy a vállalkozás a jogsértést elkövette. Az eljárás a tények tisztázására és ezen keresztül a feltételezett jogsértés bizonyítására irányul.„

Gyakran hallom, hogy a nyár nem a legideálisabb időszak a fogyókúrára. Nyaralás, kerti partik, ballagás, esküvők, augusztus huszadika, fesztiválok, miegymás.

Jaja, tök érthető. Igazából már úgysem jött össze a lapos/kockahas a strandszezonra, hagyjuk az egészet a picsába, és élvezzük az életet. De engedd meg, hogy feltegyek egy kérdést:

Melyik az alkalmas időszak?

Egyik sem :-) Hiszen télen ott a karácsony, a farsang, a depi, a forraltbor. Ősszel a nyárutó, az utolsó langyos esték. Tavasszal meg a húsvét és a pünkösd, kész agyrém. Igazából kiderül, hogy az egész év alkalmatlan mindennemű fogyókúrára. Tulajdonképpen esélytelen, hogy bármikor huzamosabb ideig megtartsunk bármilyen szabályrendszert. Mindig van ünnep, mindig van alkalom, felmentés, önigazolás.

Két dolgot biztosan tudok:

1. Ha igazán akarsz valamit, akkor tök mindegy, hogy milyen évszak/napszak van, megteszed, amivel közelebb kerülsz hozzá.
2. Minden időszak egyaránt lehet alkalmas és alkalmatlan a fogyókúrára. Ez maximálisan hozzáállás kérdése.

De akkor mégis hogyan csináljam?

Naaa, ez egy előremutató kérdés. A dolog könnyebb, mint gondolnád:

1. Válaszd külön a nyaralást a nyár többi részétől. A nyaralás egy maximum két hetes időszak, ez szóljon a súlyod megtartásáról. A maradék két és fél hónap legyen a fogyásé.
2. A nyaralás lényege, hogy otthon maradnak a problémáid, kikapcsolódsz és jól érzed magad. Akkor tedd azt. Mértékkel. A fele pont elég lesz mindennek. Fél lángos, négy helyett két gombóc fagyi, kettő helyett egy palacsinta.
3. A nyár maradék két és fél hónapjában pedig koncentrálj. Akármekkora túlsúly van rajtad, átmenetileg kell kiemelkedő önmegtartóztatást gyakorolnod. A fogyókúrád nem az egész életedre szól, az álomsúlyod megtartása már egész más játéktér lesz. Erről írok majd külön is.
4. Készülj előre: kerti partira, esküvőre mész délután? Szuper, akkor egyél kevesebbet reggel és délben, és hagyd ki a vacsorát.
5. Az eseményeken pedig kóstolj meg bátran mindent. Hogy kell kóstolni? Apró adagokkal, lassan, sok zöldséggel, a lehető legkevesebb cukorral és finomított szénhidráttal.

Hiszem, hogy a fogyás nem a szenvedésről, maximum némi lemondásról szól. Meg fogod találni az egyensúlyt, és érezni fogod a pontot, amikor túleszed magad. Ott kell megállnod. Én nem mondom, hogy ez könnyű, de valamiért mégis fogyni akarsz, az pedig nem megy anélkül, hogy megfizetnéd az árát. Feladni pedig semmi értelme, lásd az írás elejét: egyik időszak sem lesz alkalmasabb a fogyásra. Mindig megtalálod majd a kifogást arra, hogy miért nem tudod megtartani azt, amit elhatároztál. Hidd el, 107 kilót fogytam, tudom, miről beszélek.

• A gyerekkoromért nem az enyém a felelősség. Viszont azért igen, hogy az az időszak milyen hatással van a felnőtt koromra. Én pedig ma már hálát érzek. Azok az évek tanítottak meg arra, hogy a jég hátán is megéljek, hogy minden problémás helyzetben azonnal a megoldásokat keressem a kétségbeesés helyett. Viszont ahhoz, hogy ezt felismerjem, felelősséget kellett vállalnom az életemért, és pszichológushoz kellett járnom. Kőkeményen szembe kellett néznem magammal, és a legfájóbb, gennyes sebemet kellett kitisztítanom. Magamnak, mert a pszichológus nem tisztít, ő segít benne. De én tisztítottam. Ma pedig már tudom, hogy a gyerekkorom semmilyen hatással sincs a jelenemre. Mert a jelenemet én alakítom.
• A vállalkozásaimat én juttattam csődbe. Máshogy kellett volna csinálnom. Tervezéssel, bevételt termelő tevékenységekkel, következetes gazdálkodással. Én csesztem el mindkétszer. Ma már másképpen csinálnám.
• A hízásomért egyedül én vagyok felelős. Senki sem kényszerített a zabálásra. Senki sem tiltott el a mozgástól. Magamnak csináltam az egészet, és itt nem számít a miért. Pont ez a szívás, hogy senkit sem érdekel az indok, hogy miért vagy hülye. Ha hülye vagy, annak előbb-utóbb következménye lesz. Az életben nincs kiegyenlítetlen számla. 

1. Mérd fel a helyzetedet! Mi az, amit másképpen szeretnél az életedben? Hogyan szeretnéd érezni magad? Mivel és kivel szeretnéd tölteni a mindennapjaidat?
2. Mérd fel az erőforrásaidat! Mi az a tulajdonságod, képességed, amire számíthatsz a fentiek elérésében?
3. Mérd fel a szükséges külső erőforrásokat! Barátokat, szakembereket. Keress minden hiányzó képességed, tulajdonságod helyett valakit, aki támogat. Bánt a múltad? Járj terápiára! Rosszul osztod be a pénzed? Keress életvezetési tanácsadót! Hiányzik belőled a következetesség? Keress meg engem, bennem megvan a tiéd is.
4. Tervezd meg az utadat! Lépésekre bontva, apróbb mérföldöveket kijelölve. Olyanokat állíts fel, amiket végre is tudsz hajtani, különben a kifogásaid legyőznek.
5. Cselekedj! Addig ne nyugodj, amíg nem pipálod ki a tervedben foglalt lépéseket. Csak keményen és könyörtelenül.
6. Tekints vissza! Nézd meg, hol tartasz az elképzeléseidhez képest, és ismerd el a sikereidet.