Lidl, Budapest XIV. Mogyoródi út, 2022.08.01. 21:13
Alig páran lézengenek már a boltban. Szokásom szerint konkrét listával érkezem, hogy a következő napokra mindent megvegyek, amire szükségünk lehet. Körbemegyek a boltban, céltudatosan, következetesen pakolom be, amit elterveztem, és semmi mást. Éppen az árakon sopánkodok magamban, amikor egy családon akad meg a szemem. Két kövér szülő csoszog a kassza felé, mellettük baktat szerelmük gyümölcse. Fiú, ránézésre 8-9 éves. Anyuka majszolja a sajtos pogácsát, tömi, mintha nem lenne holnap, mintha tényleg éhes lenne. Mellette apus már csak a jégkrém csomagolását szorongatja, a hasa alja ki-kivillan a póló alól. Ott gurul mellettük a gyermek is csokis szájjal, kiflicsücsökkel a kezében. Zihál, izzad, és vonszolja a testét. Láthatóan küzd minden egyes lépésével.
„Lehet, hogy beteg”… szalad át az agyamon. Hiszen vannak olyan betegségek, gyógyszerek, amelyek annyira megzavarják a hormonháztartást, hogy az elhízás szinte elkerülhetetlenné válik. Aztán megnézem újra a nyomokat, a pogácsát, a jégkrémet, a csokis maszatot, akiflicsücsköt. Nem, nem beteg. Csak beilleszkedett.
Ma már másképp nézek az elhízott emberekre. Szeretettel. Mindannyiukban látom a lehetőséget arra, hogy komoly változást érjenek el az életükben. Ismerem az érzéseiket, a gondolataikat, a küzdelmeiket, és látom, hogy belátható távolságra lehetne az, hogy lefogynak. Pusztán döntéseken múlik az egész, a felnőtt emberek pedig maguk hozzák meg a saját döntéseiket.
De egy gyerek? Egy gyerek azt csinálja, amit a szüleitől lát, amit a szülei hagynak neki, amit a szülei mondanak neki. Mintákat másol, kéréseket, utasításokat teljesít. Alá-fölérendeltségi viszonyban van a szüleivel, ergo a felelőssége is jelentősen korlátozott. Nem úgy a szüleié. Egy pillanatig át is fut az agyamon, hogy megszólítom őket, és beavatom őket a gondolataimba. Aztán nem vagyok elég bátor, továbbmegyek, de egész este azon gondolkodom, hogy mennyire nincs ez így jól. Hogy mennyire eszméletlenül kicsesznek a saját gyerekükkel minden egyes nap. Azzal, akit valószínűleg mindketten a legjobban szeretnek ezen a világon. Az ő élete pedig ezekre az alapokra épül majd fel.
Ugorjunk egy kicsit vissza az időben! Abony, 1997.
Elhízott gyerek – kaptam a homlokomra a bélyeget 12 évesen. Az oldalamon bugyogott a hájam, a melleim nőttek (ez zavart a legjobban), és emlékszem, folyamatosan a pólómat húzogattam, hogy ne tapadjon rá a testemre. Szerencsére Édesanyám orvoshoz vitt, aki továbbküldött mindenféle vizsgálatra, ahol nem találtak hormonális elváltozást, szóval kezdődhetett életem első diétája. Olyan szenvedős múlt századi fajta.
„Ha Marcika éhes, Marcikának enni kell adni.”
Mindig mosolyogtak ezen a mondatomon. És enni adtak. Második vacsora, langyos cukros-fahéjas tej este, cukros-zsíros kenyér – ezekre emlékszem. Miért csinálták? Valószínűleg ezzel kárpótoltak a hangos, többször vérre menő veszekedésekért, a szegénységünk okozta szégyenemért. Így szerettek. Így tudtak szeretni, mert a békés, harmonikus családi háttér lehetetlennek tűnt. Én pedig élveztem, hogy ehetek, és tudtam, hogy ha kérek, kapok is enni. Hát kértem. Elfogadtam a szeretetet.
A gyerekkori elhízás ma már nem ritka, nem meglepő, bármilyen szomorú is ez. Az elhízott szülők az esetek többségében elhízott gyermekeket, a későbbi elhízott szülőket nevelik. Szokások, modellek, hiányok vezérlik őket, és számukra semmi különös nincs abban, ha a gyerekük „kicsit vaskosabb” az átlagnál. Elfogadható, hogy ezért csúfolják, amitől pedig szorong, és még többet eszik majd. Megtanulja, hogy a kaja jó, a kaja menekülés, a kaja örömforrás, a kaja elkergeti a szomorúságot és a feszültséget. Aztán felnőttként talán majd ő lesz az, aki úgy dönt, hogy nem örökíti tovább ezt az elcseszett szokásrendszert, és megtöri az örökséget.
Felnőttként, szülőként ez a mi felelősségünk. Észrevenni, szólni, beavatkozni, segítséget kérni. Legelőször is a saját szokásainkon változtatni, hogy az örökségünk is megváltozhasson.
A szerzőről:
Bock Márton 37 éves, két gyermek édesapja. Gyerekkora óta küzd a súlyával. 7 évvel ezelőtt, 204 kilósan döntött úgy, hogy egyszer és mindenkorra leszámol kövérségével. Ma 96 kiló, és ezt az eredményt csodaszerek és egyéb beavatkozások nélkül, pusztán az akaraterejére támaszkodva érte el. Hisz abban, hogy a túlsúlyból van kiút, és azon dolgozik, hogy ezt minél több sorstársának megmutathassa. A kifogYás program megalkotója, amelyben mentorként túlsúlyos sorstársait támogatja eredményesen abban, hogy ők is megváltoztassák saját életüket.
